Véres mesterek III. - A Kegyelem Böllére
A Türkiz Tornyok városában járunk, ez egy messzi-messzi keleti város. Kis Starov, aki magának Öreg Starovnak volt a fia egy Koldus volt, egy koldus tanyán. A csatornában élt, ott, ahol a csatornában a melegvizes csövek futnak, ott húzták meg magukat egy kis beugróban, ő és még néhány koldus társa. Ott volt Pupos Zuba, aki egyébként gyönyörűen harmonikázott, de szegény elvesztette muzsikusi állását és ezzel megélhetését és lakását is. Ott volt az idős Vaksi Guljanova, aki szabónőként dolgozott, de hát bezárt a manufaktúra, ahol varrta a ruhákat és ő is elvesztette házát. És ott volt egy család is, akik maguk Pepszédiek, akik tűzesetben vesztették el házukat. Szegény nyomorultak, nap mint nap felkerekedtek és a város utcáin próbáltak elemózsiát találni. Koldultak, kéregettek, próbálták elnyerni a jobb módúak jó indulatát, jó akaratát.
Az első emléke, amit felidézett számomra Kis Sztarov, amikor beszélgettünk, az volt, amikor egyik nap az utcán kéregetett és éppen a hentesbolt előtt üldögélt és várta, hogy valaki megszánja némi könyöradománnyal. Kilépett a hentes, aki előtte is néha-néha segített neki: maradékokat és már a boltban el nem adható húsokat adott neki. Ezen a napon is megkönyörült rajta egy szelet, füstölt galambcombot nyújtott neki. Ez nagy ínyencségnek számít egyébként a Türkiz Tornyok városában. És még elvihetett egy kis nyesedéket, egy kis maradékot. Amikor menedékhelyére tért, lemászott a csatornába, akkor látta, hogy Vaksi Guljarova nem kapott semmit, szegény sírdogálval üldögélt. Ugyanakkor másnap értesült róla, hogy a hentes, aki megszánta őt az előző nap, egy furcsa balesetben elhalálozott. Lenyelt egy madárcsontot, megakadt a torkán és megfulladt. Hát sajnálta természetesen, jótevőjét, de nem gondolkodott ezen sokat.
A második emléke az már azokról az időkről szól, amikor sokkal szűkösebben éltek. A városban elkezdett terjedni egy pletyka, hogy aki jót cselekszik, azzal valamiféle szerencsétlenség történik. Nem volt már ott velük Vaksi Guljarova. Nem tudták hova tűnt, de sejtették, hogy többet már nem látják. Nem szánták már meg a népek, a koldusokat. De Kis Sztarov, ravasz ember volt, mindenféle információt ismert és hallotta, hogy a nagy Grimaldi, a híres tenor, a városba érkezett és úgy gondolta, hogy hát ha egy idegen az megszánja őt. Egy idegen, aki nem értesült a pletykákról, hogy a koldusnak adományt adni bal szerencsét jelent. Hát, be is jött számítása. A nagy Grimaldi egy aranytallért dobott neki. Ez Kis Sztarovnak hatalmas vagyont jelentett. Nemhogy ételt tudott venni, hanem képes volt arra is, hogy amiről régóta álmodozott, elindítsa cipőpucoló munkásságát. Vett némi cipőviaszt, keféket, és egy széket is. Elkezdett dolgozni, de Kis Sztarov igen kapzsi ember volt. Koldus léte is erre vezette. Így amikor volt munkája, akkor is mindig, mindig kéregetett, hogy félre tudjon rakni. Másnap hallotta, hogy furcsa botrány és baleset történt a színházban. Az opera színpadán próba közben a nagy Grimaldit agyonütötte egy aranycsillár. Eközben Pupos Zuba is meghalt, a család is éhezett. Ezen a ponton már mindenki rettegett attól, hogy segítsen bárkinek, bármit is adjon. A városban eluralkodott az irigység, a fösvénység, a kapzsiság. Nem szánták már meg a koldusokat, sorba haltak éhen.
Harmadik emléke hősünknek pedig az volt, amikor már hosszan, hosszan, hosszú ideje pucolta a cipőket. Kisebb vagyont is fel tudott halmozni. A vagyont a csatorna egy pontján egy kijáró tégla mögé rejtette. Óvatosan, hogy senki meg ne lássa. Mégis, ahogy említettem, hősünk igencsak furfangos volt. Még mindig kéregetett, hogy így oldja meg az étkezését, minél több pénze maradjon. A cipő pucolásból szerzett vagyonát, még nem volt igazi vagyon, de pénzét kuporgassa. Úgy gondolta, hogy a Nyugati Szél Kolostorába megy, ahol a szerzetesek a balszerencsétől nem félve még adományokat adtak. Valóban ez is történt, egy szerzetes adott neki ebédet. Később, amikor pár nappal ezután cipőt pucolt, akkor látta, hogy a szerzetesek temetési menetben haladnak, egy testvérüket temették. Ekkor már sejtette, hogy mi történt. Ez a jó tevője is valószínűleg meghalt.
Amikor beszélgettem vele, akkor Kis Sztarov, akkor már Öreg Sztarovnak hívták, igen tehetős ember volt. A cipőpucolást olyan jól végezte, hogy vagyonából egy idő után cipészetet nyitott. Gazdag ember lett, de ő maga sosem adakozott. Sosem adományozott senkinek semmit. Hiszen érezte, hogy valamiféle furcsa balszerencse ül ezen a tevékenységen. Azt mondta nekem, hogy a Türkiz Tornyok városában már nincs is koldus, eltűntek a koldusok. Így hát a Kegyelem Böllére learatta jussát, és elragadta azokat a lelkeket, akiket el akart ragadni.